Szerző: Oravecz Péter L?Harmattan Kiadó, 2015 Ne tegyünk úgy, mintha nem
értenénk a verseket! Ne tegyünk úgy, mintha nem értenénk a szót! A szép szó
éppúgy evidencia, mint amikor azt kérdezzük: mennyi? Ne tegyünk úgy, mert
elmúltak azok az idők, amikor kioktathattak a művészetről, konceptről,
posztmodernről. Egyedül állunk szíveinkben. S szíveinkben állva vagyunk a
mérték. Mércéi vagyunk a verseknek mi, akik a kompországokban reménytelenül is
várjuk a komp érkezését. Mert híd a vers a minden és mindenség között. A perc és
az örök, az elfoszló és a kibomló között, a megőrző semmiség és az átalakító
végtelen között. Merjük bátran érteni, hogy a ?múltad követ?, hogy ?falkába
verődnek az árnyak?, hogy ?a sodródó szívek vakok?! Bátrak legyünk hinni, hogy a
?tű fokán átbújt a csecsemő? és ?egymásra szárnyakat növeszthetünk?! Oravecz
Péter szavai az ?elvarázsolt valóság árnyakkal szőtt dzsungelébe? vezetnek. Nem
a vasból való realitást varázsolja el szemeink elől, művészetet csinálva, hanem
belevezet az elvarázsoltba, az elváltozottba, és felemeli azt. Ez az új művészet
teremtő szava: felemelni! Felemelni, ami leesett. Döbröntei Zoltán festőművész
?Álmaimban egy állatkert sétányait rovom záróra utáni szürkületben. A majmok
ricsaja futótűzként terjed. Nyitva felejtettek egy ketrecet.?