Gördülő rendszerváltás A könyv azt vizsgálja, hogy kik voltak és mit akartak a
magyar rendszerváltás legaktívabb résztvevői, és milyen szerepet játszott a
demokratikus átalakulásban az ellenzéki értelmiség. Miért épp az értelmiségiek
kerültek közel a politika formálásának lehetőségéhez a hanyatló Kádár-korszak
idején? Vajon ugyanazok az aktivisták voltak-e folyamatosan kulcsszerepben, vagy
periódusonként váltották egymást? Mik voltak az ellenzéki megszólalás
lehetőségei az első és második nyilvánosságban, hogyan különült el, majd olvadt
össze a kettő? Milyen volt az ellenzéki értelmiségi csoportok közötti
munkamegosztás? Hogyan változtak az ellenzéki értelmiségiek gondolkodását
formáló eszmék ebben a korszakban? Az értelmiség rendszerváltásban betöltött
szerepét vizsgálva valójában az értelmiség hosszú évtizedéről érdemes
beszélnünk, hiszen a kritikai beszéd kultúrájának megjelenése és elterjedése
jóval megelőzte a rendszerváltást, és néhány évig még a rendszerváltás után is
fennmaradt. Ez a hosszú évtized a Charta '77-tel való szolidaritási petíciótól a
disszidens értelmiségiek szamizdat orgánumainak létrejöttén és a demokratikus
ellenzék megszerveződésén (1977-1987), a hálózatépítésen és pártosodáson (1988),
a kerekasztal-tárgyalásokon (1989) és a parlamenti politizálás megindulásán át
(1990) egészen a Demokratikus Charta politikai felíveléséig és hanyatlásáig
(1991-1994) tartott. E korszakban jelentős személyi átrendeződések történtek az
ellenzéki értelmiségben: a disszidensektől a tárgyalások résztvevőin át az új
parlament összetételéig és a rendszerváltás utáni mozgalmak résztvevői köréig
jellemző volt az ellenzéki szereplők cirkulációja. A vizsgált történelmi korszak
egyes periódusai között jóval nagyobb volt az ellenzéki értelmiségi csoportok
összetételének változása, mint folytonossága. Az ellenzékiek eszméit olyan
fogalmak alakították, mint a hatalom humanizálása, az engedetlenség, az
antipolitika, a civil társadalom, és mindenekelőtt az egyetemes emberi jogok. A
békés rendszerváltáshoz vezető radikális reform gondolata megnyitotta az utat a
reformértelmiség csatlakozásához. A szabadság, a népszuverenitás, a képviseleti
kormányzat, az erőszakmentesség, a konszenzusra törekvés és az Európába
visszatérés alapelvei pedig lehetővé tették az alkotmányozást. BOZÓKI ANDRÁS
egyetemi tanár a budapesti Közép-Európai Egyetem Politikatudományi Tanszékén.
Rendszeresen oktat az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán és többször is tanított
vendégprofesszorként a New York-i Columbia Egyetemen, valamint más nyugati
egyetemeken. Számos nemzetközi szakfolyóirat szerkesztőbizottságának tagja. 18
könyv (társ)szerzője, 24 könyv (társ)szerkesztője.