Az este kín ?Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön,
amelyet Istened, az Úr ad neked.? ? idézi a Bibliát a regény tízéves
főszereplője, Jan, aki sosem veszi le piros kabátját, még éjszaka sem. A
kilencvenes és a kétezres évek fordulóján járunk, a szüleivel és két testvérével
egy északholland faluban élő kislány beszéli el a család mindennapjait: miután
legidősebb fiukat egy tragikus balesetben elveszítik, az amúgy is érzelmileg
sivár, a kegyetlenségig tekintélyelvű, bigottan vallásos szülők egyre távolabb
kerülnek a valóságtól és még élő gyerekeiktől. Az egyetlen kommunikációs
csatorna közöttük a fizikai és verbális erőszak, gyengédségnek nyoma sincs; a
beszéd, a szavak is hiányoznak, és ez okozza a legnagyobb sérülést: ?Egyszer sem
beszéltünk arról, mi történt nálunk otthon.? Szegénység, éhség és magány,
testi-lelki megaláztatások, büntetések ? a gyerekek nap mint nap a túlélésért
küzdenek, és arról álmodoznak, hogy egy nap elhagyják a falut, és átjutnak a
tavon, a ?túlpartra?. A holland szerző, Marieke Lucas Rijneveld regényének
narrátora egy kiszolgáltatott gyerek, aki nagyfokú érzékenységgel és
naturalisztikus nyerseséggel számol be mindarról, amit átél és lát ? a kegyetlen
valóságot átszövő groteszk fantáziavilág bontakozik ki a beszámolójából. A
szociografikus és lélektani értelmezésre egyaránt lehetőséget adó,
traumairodalomnak is nevezhető történet az utóbbi évek legmegrázóbb alkotása A
könyv 2020-ban elnyerte a Nemzetközi Booker Díjat. Részletek ?Nem ember vagyok,
hanem a stégnél felejtett összecsukható szék. Nem kellek már senkinek, hogy
belém kapaszkodjon. Fázik a lábam, a támlámról hiányzik a kéz. Ahányszor Hanna
elmegy előttem, és hallom, amint a korcsolyája a jeget karcolja, oda akarok
kiabálni neki. De a székek nem tudnak kiabálni. Figyelmeztetni akarom az
alattomos lyukakra, de a székek figyelmeztetni sem tudnak. Szeretném megfogni,
nekinyomni a támlámnak, az ölembe venni. A húgom mellém érve mindig felém
pillant. Piros az orra, és apa fülmelegítője van rajta, amit olyankor szoktunk
felvenni, ha vágyjuk a keze érintését kihűlt fejünkön. El akarom mondani
Hannának, mennyire szeretem, annyira, hogy a hátam, a támlám felforrósodik, hogy
olyan meleg a fám, mint amikor egész nap rajtam ül egy vendég. De a székek nem
tudják elmondani senkinek, mennyire szeretik. Amúgy sem tudja senki, hogy én
vagyok az; Jas összecsukható széknek álcázva. Nem messze szárcsák csoszognak a
jégen. Megnyugtat, hogy nem törik be alattuk, bár a húgom legalább olyan nehéz,
mint harmincöt szárcsa. Amikor újra odanézek, látom, hogy Hanna kikerült a
fénykörből, és egyre távolodik tőle. Renkema dudál, villog a reflektorral. A
húgom sárga kötött sapkája lassan tűnik el, mint a lemenő nap. Nem akarom, hogy
lemenjen. Bele akarok fúródni, mint egy jégtüske, hozzá akarom szögezni magam.
Meg akarom menteni. De a székek nem tudnak megmenteni senkit. Csak némán
várakozni tudnak, míg valaki meg nem akar pihenni rajtuk.? ?A tévénken csak a
holland egyes, kettes és hármas jött be. Apa szerint ezeken a csatornákon nincs
meztelenkedés, a ?meztelenkedés? szót úgy ejtette ki, mintha véletlenül lenyelt
volna egy döglegyet, a nyála is kifolyt. Nekem a szó hallatán azok a krumplik
ugrottak be, amiket anya esténként megfosztott a kabátjuktól, így hajítva be
őket a lábos vízbe, a loccsanó hangok. El tudtam képzelni, hogy ha valaki túl
sokat gondol meztelen testekre, abból ugyanúgy, mint a rózsaburgonyából, idővel
kis csápok nőnek, amelyeket aztán a kés hegyével kell kimetszeni a krumpli lágy
húsából.?