Brás Cubas síron túli emlékezései Már megbántam, hogy belekezdtem ebbe a
könyvbe. Nem arról van szó, hogy fárasztana, mert nem kötelességem megírni; és
őszintén szólva azzal, hogy ennek a világnak a kezébe adok néhány nyúlfarknyi
fejezetet, egy kicsit elterelem a figyelmet az örökkévalóságról. De a könyv
unalmas, temetőszagot áraszt, olyan, mint amikor a haldokló összerándul; ez
súlyos, mondhatni elemi hiba, mert a legnagyobb gond ezzel a könyvvel te vagy,
olvasó. Szeretnél mihamarabb megöregedni, a könyv pedig lassan halad előre;
szereted a célratörő és összefogott elbeszélést, a kiegyensúlyozott és
gördülékeny stílust, ez a könyv és az én stílusom pedig olyan, mintha részeg
lenne, tántorog jobbra és balra, meglódul, azután megáll, zsémbel, kurjant,
fel-felröhög, az égre kiált, botladozik és lehuppan a földre... Ritkán esik meg,
hogy a világirodalom egyik nagy klasszikusa száznegyvenkét év késéssel érkezzen
meg a magyar olvasókhoz. A brazil irodalom legnagyobb alakjaként számon tartott
Machado de Assis különös regénye 1881-ben jelent meg először, s bár hazájában
mindig is nagy megbecsülés övezte, csak jóval a szerző halála után, a 20. század
második felében szerzett rangjához méltó elismerést. De vajon mi teszi
különlegessé ennyi idő után is ezt a realista nagyregények korában született
művet? A regény elbeszélője, a jómódú, Rio de Janeiro-i felső-középosztályba
tartozó Brás Cubas - aki saját bevallása szerint nem egy halott író, hanem egy
író halott - saját halála után, a túlvilágról visszatekintve meséli el életét,
amelyet kisebb-nagyobb szerelmi kalandok, nagyvilági társasági események és
meggyőződés nélküli politikai ambíciók jellemeztek. Csakhogy Brás Cubasnak
megvan az a különös szokása, hogy időről időre ironikus-filozofikus
eszmefuttatásokkal zökkenti ki olvasóját: hol egy víziló hátán utazva mereng az
idők kezdetéről, hol egy fekete lepkéről vagy egy rövid szárú csizmáról
elmélkedik, hol Arisztotelész és Helvétius filozófiájából csinál tréfát, hol a
könyv leendő kritikusainak üzen, hol pedig föld- és növénytani párhuzamokkal
igyekszik szemléltetni a 19. század végi rabszolgatartó brazil társadalom
visszásságait. Gyermekkori barátja, a tébolyult Quincas Borba révén még egy
bizarr filozófiai rendszerrel, a humanitizmussal is megismerteti olvasóit.