Szántó István miskolci újságíró visszaemlékezései, megragadó, néhol tán
apróságnak tűnő, máskor meg nagyon is húsbavágó történetei korábbi életünkről,
imádott városának mindennapjairól ? mindnyájunkról mindnyájunknak. ??Úgy
kaptatunk az Avas tetejére, mintha űznének. Lihegve bukdácsolunk egyszerre több
százan a töredezett, félrecsúszott lépcsőkön. Egy szuszra talán sosem sikerül
senkinek feljutni. Sokszor megállunk, mintha csak bámészkodnánk. A derűs,
párában úszó város délelőtti panorámája megragadó. Különös látvány a felfelé
hömpölygő tömeg. 1963. augusztus 20. Avatják a kilátót, amely akarva-akaratlanul
Miskolc jelképe lesz. Manapság már ritkán jutok fel oda. Ám ha messziről jött
vendégem van, nem ússza meg a madártávlatú városnézést. Röstellem az építmény
félévszázados elhanyagoltságát, a figyelmet inkább az öreges belvárosra terelem.
A templomos, tornyos részekre, amelyeket nekem így is, úgy is, életre-halálra
szeretnem kell, azokra, amelyeket az elhivatott városépítészek meghagytak
nekünk. Míg vendégeim gyönyörködnek a panorámában, tekintetemmel körbepásztázom
a környéket. Apám aligha ismerne rá. Gyakrabban kellene felsétálnunk a toronyba.
Hallgatni, belehallgatni a lentről felszüremlő morajlásba. Tekintetünkkel,
szemünkkel körbesimogatni a várost. A mi Miskolcunkat.?