A különböző kultúrák gondolkodói az érzékszervi felfogás ellentmondásos
jellegében ősidők óta mély filozófiai jelentőségű tényt láttak. Sokan megismerő
apparátusok megbízhatóságát, mások a külső világ realitását kérdőjelezték meg.
Van azonban egy tény, amely annyira magától értetődőnek látszik, hogy szinte
sohasem jutott eszébe senkinek azt megkérdőjelezni. Ez pedig magának az
észlelőnek a realitása. Hogy az észlelés és a tudás alanya létezik - olyan
vitathatatlan alaptételnek látszik ez, mint amely egész tapasztalásunk
legalapvetőbb igazsága... És lám, a Buddha éppen az önvaló alanynak ezt az
ideáját választotta ki tanítása céltáblájaként, kimutatva róla, hogy csupán egy
olyan előfeltevés, amely tapasztalatilag nem igazolható. A Mülapariyäya Suttában
megörökített előadást a Buddha azzal a céllal tartotta, hogy leleplezze ennek az
énre vonatkozó elképzelésnek a működését, tehát hogy hogyan lopja be magát az
észlelés terébe, és ennek nyomán hogyan hozza maga után a belőle eredő
szennyeződéseket. Az énre vonatkozó elképzelésbe kapaszkodnak megragadásra és
birtoklásra irányuló ösztöneink, ebben gyökerezik minden kötődésünk és
averziónk, s rajtuk keresztül összes szenvedésünk is. Ez a csalétek, amely
keresztülvonszol bennünket a létesülés ciklusain, amennyiben minden én-erősítő
cselekedetünkkel a samsarai körforgás mérhetetlen szenvedését építjük...