Simon Bettina igazi költő, abban az értelemben, hogy már első kötetében sem
mintákat követett, hanem keresgélt, gyanakodva, ironikusan figyelte saját
hangját, és a költészet lényegére kérdezett rá. Második kötetének is ez a tétje:
mi a vers? Erre a látszólag egyszerű kérdésre képtelenül nehéz válaszolni. A
szerzőnek tökéletes formaérzéke van, de nem fitogtatja, csak beszél - versben. A
sorokba tördelt gondolkodásból mindig vers lesz. Hogyan csinálja? Nagyon okos
is, de ezzel sem kérkedik, csak leírja: Az igazi zene a tánc. Humora is van, de
nem tolakodó, sőt néha át se üt a papíron, tisztán látó tekintetén keresztül
megpillantjuk a hétköznapi látványban az abszurdot. Bátorsága sem harsány, hanem
csendes és kérlelhetetlen: Sírni csak gyerekeknek szabad nyilvános helyen, és
őrülteknek. De ha jobban belegondolok, nekik sem érdemes. Szorosan szerkesztett
kötetét át- meg átjárják az egymásra rímelő motívumok, mégis van valami
véletlenszerű könnyedség és keresetlenség az anyagban: valami üdítően nem
irodalmi. Simon Bettina kegyetlen költő is, ettől olyan pontos. Mindenen átlát,
mindenre rákérdez. Arra is, érdemes-e egyáltalán írni. Ilyen verseket igen. Csak
ilyeneket érdemes. Tóth Krisztina