Pályakezdő kozmetikusként kerültem a fővárosba. A budapesti pörgés, a világ
elvárásai és a nők közötti létben botorkáltam. A vendégeim mindent elmeséltek,
én pedig minden alkalommal magamra öltöttem a végzettség nélküli terapeuta
szerepét, hogy egy olyan helyet biztosítsak számukra, ahol önmaguk lehetnek.
Egymás bizalmasai lettünk, de a nekik való megfelelés kényszere rövid időn belül
átvette az irányítást. Örökös álarcok, meghasonulások jellemezték a
hétköznapokat. Az évek alatt szerzett tapasztalataim során ráébredtem: az
érzéseinkről beszélni nem szégyen, a sírás nem gyengeség, a bizalom ajándék,
másokat húsba vágóan kritizálni felelősség. A számos történetből levont
konzekvenciáknak köszönhetően rengeteget tanultam magamról és másokról a
szolgáltató szektor falain belül.